A gyerkőcöknek hiányzott az itthoni társaság, na és az Internet... Függők...
Az utazás nem ment túl simán, igaz, végig autópályán mentünk, de egyik pihenőnél észrevettük, hogy a bal hátsó kerekünk mintha kissé lapos volna. Férjem szakértő szemei rögtön észrevették, hogy a szelep mellett szökik el a levegő. Kereket cserélni nem lett volna egyszerű, mivel a jól telepakolt csomagtartó alján lapult a pótkerék. Így hát kb. 80 kilométerenként megálltunk és felpumpáltuk a szükséges mértékig. Mondjuk pihenni is kellett, de ennyit... Amint megérkeztünk a szállásunkra, a kipakolás után rögtön ki is cseréltük a kereket, innentől fogva már minden simán ment.
Szállásunk a Ciovo-szigeten volt, ami Trogirral áll összeköttetésben. Az apartman a neten látott képeknek megfelelő volt, a tenger tényleg csak 10 m-re (!) volt. Néhány nappal az érkezésünk után valahol a szigeten tűz is volt, anyukám mondta, hogy a tv-ben is beszámoltak róla. Állítólag még embereket is ki kellett telepíteni. Mi csak annyit észleltünk ebből, hogy a tengerre folyamatosan szálltak le a hidroplánok, és vették fel a vizet, majd repültek vissza a sziget belseje felé.
A szállásadóink nagyon kedves, egyszerű emberek voltak, hazafelé még házi fehér-, ill. vörösborral is megajándékoztak bennünket.
Egyetlen dologtól tartottam, találtam a neten egy leírást, hogy a spliti repülőtér nagyon közel van, éppen velünk szemben, csak 3 km. Féltem, hogy a fel- és leszálló gépek zaja nagyon zavaró lesz, de szerencsére az egész csak érdekességként hatott, nem zavaróan. Viszont a repülőtér mellett voltak helikopterek is, na, azok hangosak voltak. Meg a kismotorok, mert mindenki azokkal közlekedett.
Furcsa a sors keze, mert az apartmanunk előtti strandon találkoztunk egy családdal, a nő eredetileg magyar, a férfi vajdasági származású volt, de Svédországban élnek jelenleg. Van egy fiuk is, aki már kint született. Nos, ezzel a családdal annyira összebarátkoztunk, hogy rengeteg közös programot szerveztünk, együtt strandoltunk, búvárkodunk, úsztunk, kirándultunk, pizzáztunk. Olyan érzés volt, mintha már régóta ismernénk egymást, és hosszú idő után újra találkoztunk volna. Szintem ez volt az egészben a legjobb. :)
Többfelé is elmentünk kirándulni, de mivel a kocsiba annyian nem fértünk be, őket nem tudtuk vinni (csak a szigeten, többfelé is). Voltunk Omisban, de ott nem jutottunk le a strandra, mert több kilométeres kocsisorban araszolgattunk, míg meg nem untuk. Visszafordultunk és az előtte lévő településen mentünk le a homokos strandra. Maga a hely nagyon szép, viszont a víz irdatlan hideg volt, úgyhogy számunkra ez volt az egyetlen csalódás a nyaralás alatt. Visszafelé bementünk Splitbe, de csak bevásárolni. Pár nappal később azonban újra elmentünk Spitbe, megnéztük Diocletianus császár palotáját. A gyerekek nem élvezték annyira, mint mi, de már az érkezésünk után hamar kiderült, hogy ez a nyaralás azért nem lesz annyira felhőtlen, mint tavaly.
Ezen kívül már csak Primostenbe utaztunk el, ez a városka Trogir és Sibenik között található. Festői szépségével mindenkit elvarázsol. Ezen a kis szigeten körbe lehet sétálni, a kilátás elmondhatatlan, ezt látni kell. Legmagasabb pontján magasodik egy templom, körülötte az általam eddig látott legeslegszebb temető, körbe pedig a tenger (innen már a nyílt tengerre is ki lehet látni). Az a békesség, nyugalom, ami ott megszállja az embert, na, az hiányzik majd a mindennapjaimból...
A svéd családdal megnéztük a sziget sziklásabb partjait, illetve Trogirban is kirándultunk együtt. Egy ideig a saját utunkat jártuk, de aztán a megbeszélt időpontban találkoztunk, és még jó időt eltöltöttünk együtt. Jó volt, hogy a férfi beszélte a nyelvet, így a kaját megvette nekünk. Sokszor, mikor egyedül jártuk a várost, nekem kellett útbaigazítást kérni angolul (pl. posta, mert bélyeget sehol máshol nem lehetett venni, csak képeslapot). Voltunk a piacon, vettünk dinnyét, barackot, ajándékokat.
Trogirt "kis Velencének" is emlegetik, mert tele van szűk, sikátoros utcácskákkal. Felmásztunk a Szent Lovro katedrális harangtornyába is, ez megérte a belépő árát, mert a kilátás mesés volt, nem különben a katedrálisban látható kőfaragások, ikonok, és a "kincstár", ahol megcsodáltam az 1400-as években készült, nyomtatott, illetve kézzel írt könyveket.
Mint beszámolóm elején írtam, túl hamar elröpült az idő, búcsút kellett venni a várostól, a szigettől, és nem utolsósorban a kedves svéd családtól. Talán ez volt a legnehezebb. De jövőre jönnek Magyarországra, és akkor szeretettel várjuk őket, ha ők is úgy akarják...
